Soltra Elemér munkája

A Nobel békedíjas teológus, lelkész, filozófus, író, orgonamûvész és orvos Kaysersbergben (Németország, ma Franciaország) született 1875. január 14-én és Lambarénében (Afrika, Gabon) halt meg 1965. szeptember 4-én. Megemlékezésünket – egyebek mellett - az is motiválta, hogy az UNESCO 2015-öt, Schweitzer halálának 50. évfordulóját emlékévnek nyilvánította.
Harmincéves volt Albert Schweitzer, amikor elhatározta, hogy orvos lesz. Errõl „Az õserdo peremén” c. könyvében ezt írja: „A strasbourgi egyetem tanára, orgonista és író voltam. Mindennel felhagytam, hogy orvos legyek Egyenlítõi Afrikában. Miért? Mert olyan feladatot akartam vállalni, amellyel közvetlenül az embert szolgálhatom.” 1912-ben avatták orvossá, majd 1913-ban kórházat alapított a francia Egyenlítõi-Afrikában, a mai Gabonban, a párizsi evangélikus misszió lambarénéi állomásán, ami akkor még csak néhány kezdetleges barakkból és kunyhóból állt. 1925-ben a misszió területérõl áttelepítette a kórházat egy saját tulajdonú területre, ezzel biztosítva, hogy vállalkozása „vallások és nemzetek felett álljon”. Ingyen gyógyították a betegeket és a kórház mûködését európai orgonakoncertjeinek bevételébõl biztosította. A kórház az évtizedek során egyre bõvült és napjainkban is mûködik, de a pusztulás fenyegeti, mert az eszközparkja már elavult, az épületeket is renoválni kellene és sajnos a gaboni kormány által nyújtott támogatás nem elegendõ az intézmény fenntartásához, amelyet évente hozzávetõlegesen húszezren keresnek fel az ország minden részérõl. Egyébként Gabon azt szeretné, hogy a kórház kerüljön föl az UNESCO világörökségi listájára.
Albert Schweitzert, a „Nagy Fehér Orvos”-t – ahogyan Gabonban a bennszülöttek nevezték – humanitárius tevékenységéért 1952-ben Nobel békedíjjal tüntették ki. Aki életére és munkásságára részleteiben is kíváncsi, az a magyarul is megjelent írásaiból (pl. „Életem és gondolataim” 1981, Gondolat Könyvkiadó) és a róla szóló könyvekbõl bõségesen tájékozódhat.
A fenti ismeretek birtokában nem meglepõ, hogy Schweitzert sok érmen megörökítették külföldön és hazánkban egyaránt. Például születésének 100. évfordulóján, 1975-ben mindkét Németországban (akkor még NSZK és NDK) 5 DM, illetve 10 Mark címletû portrés ezüst emlékpénzt adtak ki emlékére. A magyar éremmûvészek közül, akik Schweitzer érmet mintáztak, megemlítjük Borsos Miklóst, Osváth Máriát, Tõrös Gábort, de ezekkel most – terjedelmi okokból - nem foglalkozunk. Viszont, pécsi vonatkozásuk miatt Kampfl József és Soltra Elemér érmét részletesen is bemutatjuk.
1990. március 31-én rendezték Pécsett a harmadik zeneterápiás konferenciát. Ezzel kapcsolatban az elõzményekrõl azt kell tudni, hogy a lélekgyógyászatban a mûvészetterápiának régi hagyományai vannak városunkban, ugyanis a két világháború között az Ideg és Elmeklinika elsõ igazgató professzora, Reuter Camillo már alkalmazta, különös tekintettel a képzõmûvészetekre. A betegek alkotásaiból (festmények, rajzok) jelentõs gyûjtemény állt össze, melyrõl Jakab Irén, a Klinika akkori munkatársa tudományos igényû könyvet is írt.

A zeneterápiát az 1980-as években Sasvári Attila, a Liszt Ferenc Zeneakadémia pécsi tagozatának igazgatója kezdeményezte, aki zenetanári és pszichológusi képesítéssel is rendelkezett. A szakemberek szerint a festés, a zenélés, a táncolás kedvezõ hatással lehet a lelkibetegekre, elõsegítheti a gyógyulásukat. Nos, a fentebb említett konferenciára készült Kampfl József kétoldalas, 69 mm nagyságú, öntött bronz érme, melynek elõlapján Albert Schweitzer portréja látható, hiszen õ a zenét és a gyógyítást egy személyben képviseli. A köriratban a neve, valamint születési és halálozási évszámai, jobb oldalt pedig a váll fölött az alkotó mesterjegye és a készítés éve kapott helyet. A hátlapon a konferencia megnevezése, helye és idõpontja olvasható (képeinken).

2015. augusztus 14-16. között tartotta a Magyar Éremgyûjtõk Egyesülete 45-ik vándorgyûlését Budapesten. A pénteki és a vasárnapi nap nagyrészt fakultatív programokkal telt, egy Magyar Nemzeti Múzeumi látogatás beiktatásával.
Aug. 15-én, szombaton a Magyar Táncmûvészeti Fõiskola folyosói és több szinten elhelyezkedõ osztálytermei adtak otthont és kiállítási lehetõséget a már hagyományos éremcserének.
Az ünnepi közgyûlésre az intézmény egyetlen klímatizált helyiségében, a színházterembe várták a szervezõk az érdeklõdõket. Az egyetlen elõadást dr. Torbágyi Melinda tartotta a vándorgyûlés központi érmének hátlapján látható Gohl Ödön munkásságáról. A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának õrérõl majd vezetõjérõl sok érdekes, eddig nem ismert információt tudhatott meg a hallgatóság.
Hagyományosan kiosztásra kerültek a Magyar Éremgyûjtõ Egyesület elismerõ érmei is.
A Széchenyi Ferenc jutalomérem III. fokozatában részesült: Berei József (Kecskemét), Domoki Ferenc (Szeged), Frenyó Zoltán (Budapest), Hegyi Kálmán (Baja), Hencz János (Kaposvár), Kiss László (Celldömölk), Kovács Sándor (Mosonmagyaróvár) és Szakács Béla (Budapest).
II. fokozatot kapott: Jobbágyné Szakács Ilona (Salgótarján), Paddi Attila (Dunaújváros) és Újvári Sándor (Budapest).
Az érem I. fokozatát Raýman János (Pécs) kapta.

A Pécsi Dénár e számában ismét egy érdekes kelta obulust szeretnék gyûjtõtársaimnak bemutatni. Az általam ismert szakirodalomban sehol sem találtam rá vonatkozó adatot.
Az érme nagyon szép kivitelû. Különösen az obulus hátlapi ábrázolása igényelt aprólékos munkát a verõtövének vésnökétõl, hisz még a lovas lábán felfelé görbülõ tüskét (sarkantyút) is megjelenítette.
(Kíváncsiságból utánanéztem, hogy – annak idején – létezhettek - e egyáltalán már tüskék, tehát tényleg ezt ábrázolhatta-e a vésnök?
1896-ban Nagy Géza megállapította, hogy az elsõ tüskék nyugaton, már a Kr. e. 5. századot követõen, feltûntek a vaskori La Téne leletekben.
A bemutatott érme elõlapja, véleményem szerint, egy jobbra tekintõ Héraklész fejet ábrázol. Az elõlap mintaképét tehát a Héraklész fej az oroszlánskalppal szolgáltathatta. Ez a típus III. Alexandrosz /Nagy Sándor – Kr.e. 336-323/ míves tetradrachmáiról ered.
A portré bal oldalán látható jellegzetes három hajtincs, a kiemelkedõ, markánsan hangsúlyozott homlok és szemöldök, a hosszú orr és az erõs, az érme síkjából „kidudorodó”, félgömbszerû áll egyértelmûen utalnak erre a típusra. (Nagy Sándor érmeit elsosõrban a Balkán déli részén utánozták, az elõlap tehát dél-balkáni hatásokra enged következtetni.)
Vajon mely kelta típusok mutatnak rokonságot az elõlappal?
Az elõlapon ábrázolt fej állának hangsúlyozása, éppen egy kidudorodó félgömb révén, már néhány nyugat-noricumi pénztípusra, pl: a „Kugelreiter”-re is jellemzõ, (lásd Michaela Kostial katalógusának 107-108. sorszámú pénzeit), de más, kelet–noricumi, tauriscus veretekkel is hasonlóságot mutat, pl. a Varasdin/A- típussal, mely - többek között – Kostialnál a 154. sorszám alatt található meg. E típust ma általában a Kr. e. 2. század elsõ felére keltezik.
Egyéb pénzek, érmek is vannak, amelyek hasonló megoldásokat mutatnak az arc megformálásánál, és megjelenik egy „félgömb-szerû” kidolgozás, még ha nem is az áll esetében.
Kinek ne jutna eszébe errõl a félgömbrõl a „Kugelwange” – „Gömborcájú” - típus, a Szerémség egyik ismert és gyakori kelta pénze, bár azon nem az ábrázolt arc állát, hanem az orcáját jelenítette meg a vésnök egy félgömbbel.
Én mégis azt valószínûsítem, hogy ehhez a típushoz a bemutatott érmének sok köze nem lehet.
(Egyébként a legkorábbi „Kugelwange” érmék verési idejét egyes gyûjtõk, megfigyeléseikre hagyatkozva, szintén a Kr. e. 2. század elejére és közepére teszik.)
A pénz hátlapján balra tartó, leszegett fejû, kecses lovon ülõ lovas látható.
(Ennek elõképe II. Philipposz /Fülöp - Kr.e. 359-336/ tetradrachmáin érhetõ tetten, mely az egész keleti kelta terület leggyakrabban elõforduló ábrázolása.)
A ló feje kacsacsõrszerû, két pontvégû vonalból áll. (Sajnos ezen az érmén nem a teljes éremkép látható, a lovas válla feletti rész hiányzik.) Az állat fejének tetején van egy hullámszerû vonal.
Jellegzetes a ló lábainak és patáinak ábrázolása is. A lovacska rákollóra emlékeztetõ mellsõ lábára szintén jó példákat lehet találni a tauriscus veretek között, bár ezek már késõbbiek, inkább a 2. század második felétõl fordulnak elõ, lásd: Samobor A és B típusok, pl.: M. Kostialnál a 158.-159. sorszámú érmek.
A bemutatott érmén a ló nyakának alján két párhuzamos, kissé kiemelkedõ vonalcsík, „nyakdísz(?)” található, éppen olyan, mint amit a Kapos-völgyi tetradrachmákon megszoktunk. (A nyak ezen az obuluson még pontokból álló sörénnyel egészül ki.) A „rokonságra” utalnak az obuluson látható lovas karjai is. Az egyik elõre áll a ló nyakának irányába, a másik hátra és az állat farát fogja. Ez az ábrázolásmód különösen megerõsíti a két éremtípus között fennálló kapcsolatot, hisz a Kapos-völgyi veretek egyik fõ jellegzetességérõl van szó.
A Kapos-völgyi pénzek verésének kezdetét, egyes szakértõk, szintén a Kr. e. 2. század elejére vagy közepére teszik, bár egyértelmû adatok, erre vonatkozóan, egyelõre nem állnak rendelkezésünkre.
Az érme ezüstbõl készült, súlya 0.86 gramm, átmérõje 10,5-11,5 mm, vastagsága 1,8 mm.
A korát és készítõit illetõen, segítség hiányában, a gyûjtõ és kutató csak a sötétben tapogatódzik.
Hol készülhetett ez az érme, ki készíthette és mikor?
Itt csak találgatni lehet, hisz más lelet nem segíti elõ a helyes válaszok megadását. Bizonyos ábrázolásmódok, formai elemek és vésési jellegzetességek analógiái segíthetnek a készítési terület behatárolásához.
A megegyezõ részleteket és hasonlóságokat figyelembe véve úgy vélem, hogy ez az érem valahol Dél-Pannonia és a Balkán északi része között készülhetett.
A történelmi térképeket vizsgálva és az idõpontokat is figyelembe véve azon a vidéken, az ókori történetírók leírásai alapján, a scordiscus és tauriscus törzsek éltek.
Az ábrázolásmód elsõsorban e két terület érmeinek jellegzetességeit ötvözi magába. Strabón szerint a scordiscus hatalmi szféra véglegesen Scipio Asiagenus Kr.e. 88 és 81-es gyõzelmeit követõen omlott össze.
Ha tehát õket tartanánk az érme készítõinek, akkor ez a pénz –a bukást követoen- valószínûleg már nem készülhetett.
Talán Tolna megyében, a késõbbi Pannonia területén is verhették a pénzecskét – erre utalna, hogy állítólag ennek a megyének a déli részén került elõ.
Persze kereskedelmi kapcsolatok révén is utat találhatott erre a vidékre.
A helyi gyártást valószínûsíti, hogy a hátlapi ábrázolás egyes jellegzetességei a Kapos-völgyi érmekkel szoros rokonságot mutatnak.
Az érme keletkezésének korát Kr. e. a 2. évszázad közepére, esetleg még korábbra teszem, a fent említett tényszerûségek alapján.
És hogy melyik kelta pénz lehetett a nagyobbik „testvér” és volt-e egyáltalán?
Arra talán valamikor majd fény derülhet.
Visszatérve még egyszer a vésnök személyére: elképzelhetõ, hogy egy olyan délrõl jövõ, esetleg vándor balkáni, esetleg illír vésnök készíthette el ennek az érmének a verõtövét, aki a szakértelemnek és szakmai tudásnak biztosan nem volt híján.